Tegnap rájöttem, és ma végérvényesen is tudatosult bennem, hogy fejben és lélekben már teljesen otthon vagyok. Nem érdekelnek a játékok, nem érdekel már szinte semmi, hisz minden dánul van, már a legkevesebb energiát sem fekteti a tanári kar sem bele, hogy megértsek valamit is, az egyetlen rám utaló mondat általában, hogy "Ugye majd valaki lefordítja nekik?" 115 nap után ezt most untam meg végleg. Ezt egész itt tartózkodás alatt nem vártam el egy reggeli találkozó, vagy szerdai aktuel debat idején feleannyira sem, mint most, az utolsó héten. A tegnap esti fogócskát és az azt követő meglepetésprogramot leszámítva elmentem és el is megyek mindenre, hisz UTOLSÓ, de gyakorlatilag csak a vasárnap van a szemem előtt.

Most megyek, mert mégiscsak zene (music lab) van, aztán meglássuk, mit tartogat még 12/12/12.

Ez a hét is úgy indult, mint a többi, annyi különbséggel, hogy a vasárnapi vegetációm miatt (gyakorlatilag délután négyre sikerült egy egysejtűnél több életjelet mutatnom) sikerült 4:50-kor felébrednem, és utána csak forgolódtam az ágyban, elvégre a vekker előtt normális ember nem kel ki az ágyból, pláne nem hétfőn.

Zeneóra, ebéd, dánóra, minden a szokásos mederben ment, majd délután ötkor mentünk a konyhába sütni-főzni. Erre a hétre a tanári kar ugyanis összedobott egy búcsúprogram-sorozatot, aminek az első állomása volt, hogy minden diák a főtárgya tanáránál vacsorázik. Az én tanáraim itt laknak a suliban, így mi itt ettünk. Mi alatt a megcsappant nemzetközi brigádot értsd: a szlovákok (Bea, Jozef és Fero) meg én. A menü tortilla volt, na nem a csipsz, hanem a vékony pitatésztába random elhelyezhető paradiocsomos-darálthús, saláta, sajt, szósz és avokádókrém. Többek közt. Akárhogy is nézem, az elmúlt hónapok egyik, ha nem a legjobb vacsorája volt. Utána a "dagligstuen"-ben, azaz a nappaliban döglődtünk fél kilencig, itt van többek közt a billiárdasztal és a csocsó is, játszottunk, aztán a kandalló elé lefektetett matracokon fekve beszélgettünk kicsit, miközben Pink Floyd szólt a háttérben.

Fél tízkor volt gyülekező a főépület előtt, annyi volt az előzetes instrukció, hogy öltözzünk fel melegen. Tartottam tőle, hogy megint valami idióta játék lesz az éjszaka közepén, amiből egy kukkot nem fogok érteni. Ez a félelmem csak félig igazolódott be. Mikor összegyűlt mindenki, csak annyit kértek tőlünk a tanárok, hogy mindenki maradjon csendben, ne beszélgessünk, majd elindultunk. A suli két templom közt fekszik, mi az újabbikba mentünk, amit a helyi közösség építtetett magának a XIX. század végén, amikor e terület Németország része volt, és a régi templomban német pap szórta az áldást. (Érdekes amúgy, hogy ezt az épületet egy ideje bárki használhatja közösségi térként, szinte bármire, de az egy másik történet.) Bent az épület körbe volt rakva mécsesekkel, mikor beléptünk, Nikolai, a zenetanár zongorázott valami búsabb dallamot, majd mindenki kapott egy pauszpapír cetlit és egy tollat. Sejtelmes volt, ugyanakkor szép is. A zongora hangját nagyon szeretem, főleg, ha szépen játszanak rajta.

A következő fél-háromnegyed órában a tanárok olvastak a diákoknak verseket, vagy valamilyen prózát, nyilván a búcsúról és hogy ez az idő már csak ilyen, hogy múlik. Volt lány, aki elsírta magát közben. Nikolai még két darabot játszott, egy lassú tangót Leonard Cohentől, később pedig a grafikustanárt, a hasonló nevű Nikolajt kísérte, aki legnagyobb meglepetésemre énekelt egy dalt nekünk. Végül a cetlire kellett írnunk egy kívánságot az egyik diáktársunknak, nevek nélkül. Kifelémenet ezeket a cetliket lufira kötöttük és elindultunk a gyertyafényes templomból a suli melletti hófödte focipálya mező közepére, ahol egy öt fáklyából álló kör köré álltunk, majd ahogy Nikolaj beszélt, elengedtük a lufikat, melyeket messze vitt a szellő. Sokáig álltunk még így, többen is elérzékenyültek, nekik a mellettük álló vállveregetése vagy ölelése nyújtott vígaszt.

Sajnálom, hogy az egészből a zenén kívül semmit nem értettem.

(A szobatársamat meg egyszer belefojtom a rágójába, ha továbbra is ilyen hangosan csámcsog rajta. Fantasztikus. Metallica mellett is hallom. Szameg.)

A dánok nem ünneplik december hatodikán Szent Miklós, közismertebb nevén a Mikulás eljövetelét, hozzám mégis bekukkantott az öreg. Pedig bevallom, én nem is raktam ki a cipőm az ablakba. (Remélem, otthon mindenki kapott csokit, meg érdemei szerint virgácsot!) Egy nagy boríték várt a levelesdobozban, benne egy magazin és egy rövid üzenet:

A suli mellékes bevételi forrásként rendszerint kiadja termeit különböző csoportoknak, általában nyugdíjasok, énekkarok, konferenciázók, továbbképzők és -képzendők vagy átutazók részére, akik hosszabb-rövidebb időket töltenek el nálunk. (Idővel rájöttünk, hogy ez nem csak az iskolának, hanem nekünk, diákoknak is hasznos, mert ilyenkor rendszerint a kaja is jobb, az ízek összeválogatása nem a "Na mik vannak kartávolságon belül?"-elv szerint történik.) Ezekről az összejövetelekről néha újságcikk is készül, ha az esemény megüti valamely réteg ingerküszöbét. November elején volt itt pl. egy énekkarnyi nyugdíjas, és egy annyira híres-neves karmester-tanár, hogy egy nagyon kedves újságírónő is elkísérte őket és cikket is közölt róluk az itteni Modus című, zenei magazin decemberi számában.

Ja és a fenti kép? Első lépésem a világhírnév felé: a zongorázó karmesterbácsit, illetve az éneklőket ábrázoló kép alatt a következő szöveg olvasható csupa nagybetűvel: Foto: Márton Gaál. Vagyis egy dán magazinban féloldalas fotóm jelent meg! Yeah! Mindezért ráadásul a (három kiválasztott) fotó elküldése után még egy kisebb honoráriumot is kaptam. Kár, hogy nem volt több hasonló esemény...

Gyakorolnak az örökifjak

A magazin mellett egy kedves levél is várt, melyben Kirsten, a cikk írója megköszönte a fotót és boldog karácsonyt kívánt, persze dánul, de az egészből a legjobb, hogy értettem az üzenetet! Rögtön válaszoltam is e-mailen, de bevallom, ott már gugli barátom segített a fordításban.

Csípem ezt az országot.

(De azért még Stockholm a favorit...)

Jézusom, piszkos fantáziájú népség, na nem kell semmi rosszra gondolni, pusztán a rájener hozta rám a frászt.

A fentről idézett please wait ten seconds úgy laza másfél órán át és három újrakezdésen át tartott. Bár ha a kicsit máshogy nézem, micsoda népnemzeti nyitás ez a cégtől a pártállam felé, hiszen ennyi a magyar igazság, ugye. Valószínűleg  megijedtek, hogy őket is államosítják (de minimum átnevezik), ezért így erősítik a magyarságtudatot. Szép gesztus, szó se róla, de én azért kihagytam volna.

Egész eddig nem volt fixálva hogy és miként megyek haza, mert élt a reménye egy autós opciónak, aminek sokkal jobban örültem volna, mint a repülősdinek az összes járulékos bénázásaival együtt. Sok próbálgatás után sem tudtunk viszont elég utast találni, így pedig sokkal drágábbra jött ki az út, mint a vasmadárral. Ezért, illetve a jegyárak rapszodikus ingadozása miatt döntöttem az írek mellett, egyik nap ugyanis 500 korona volt (a jegy), másnap lement 350-re, kicsit később 480, (na itt kaptam kisebb rohamot), aztán 405. Nem akartam kockáztatni egy előbbihez hasonló emelést.

Eddig, amit szombaton írtam, de félbe kellett hagyjam, mert kezdődtek a hétvégi programok: látogatói hétvége volt, jöttek családtagok, barátok-barátnők szép számmal, voltunk vagy 150-en! Ebéd után de klassz is volt mosogatni... mentem gyakorolni egy utolsót a koncertre, ami délután háromkor kezdődött. Izgultunk mind, mert a legutóbbi előadásunk finoman szólva sem volt jellemezhető az összeszedett, vagy jó jelzőkkel.

A setlist:

1. 1. 1. 1. 1. 1. 1. 1. Stewie Wonder - Isn't she lovely
                     2. Amy Winehouse - Rehab
                     3. Alanis Morrisette - Ironic
                     4. Soy yo (charranga banera)
                     5. Pearl Jam - Alive

Az első szám megnyugtatott mindenkit, aztán a többi dal is jól ment, úgyhogy végül ez lett a kis zenekar eddigi legjobb koncertje, ráadásul az eddigi legnagyobb közönség előtt, klassz volt nagyon! Este a vacsora után voltak még amolyan csapatépítő játékok, aztán pedig természetesen buli hajnalig. Olyan négy óra tájt még beszéltem szegény Juccommal szkájpon vagy egy órát. Megjegyzem, azért hívtam fel, mert onlány volt, én pedig megörültem a ténynek. Legalábbis nekem ezt mondta, és az ő memóriája még akkor is szignifikánsan jobb az enyémnél, ha eleve nem hendikeppel indulok. :) Elmajszoltam még két összenyomós szendót, utólag is hála annak, aki kihúzta a szendvicssütőt. Azt hiszem, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a vasárnapot a boxutcában (szoba/ágy) töltöttem javarészt. 

Hétfő virradóra leesett vagy tíz centi hó, úgyhogy este építettünk hóembert, meg hókanapét. Hiába no, dizájnerek a gyerekek...

Most (kedd, 02:47, nemtudokaludni) puszta kíváncsiságból megnéztem: jó döntés volt, újra 487 a vasárnapi jegy... Lényeg a lényeg: december 16. vasárnap délután négykor már Budapesten leszek újra!

Emlékszem, milyen gyermeki hévvel írtam az első napokban hetente többször is, megpróbáltam mindent, de tényleg mindent leírni ide, hisz mégiscsak úgy kerek a dolog, hadd ismerje meg más is ezt a világot, ami annyira más, annyira pozitívabb, mint az otthoni lehangoló ingovány. Aztán persze szokásomhoz híven egyrészt elvesztem a részletekben, másrészt ennek következményeként elkezdtem csúszkálni az események elmesélésével, erre legjobb példa a stockholmi túra, bár mentségemre hozzáteszem, az egy elég gazdag anyag, volt vele dolgom bőséggel, és mire a záróakkordot megpengettem itt, már Aarhust is bejártuk odavissza. Erről jut eszembe, az egyetemi képekkel még mindig adós vagyok, na nem mintha bárki is hiányolta volna őket, de ezt betudom a facebookos párhuzamnak, miszerint ide is - oda is szimultán kerülnek fel a fotók.

Svédország feléé féélútonn...

Ahogy teltek-múltak itt a napok, kezdtem megszokni a környezetet, egyre kevesebb volt az újdonság, már kevésbé voltam aktív a többiek társaságának keresésében is. Valahogy kialakult a dolog, megszokott lett az ittlét és megtörtént az is, amit sose hittem volna: meguntam a reggelire kapott friss bucit eperlekvárostul, sajtostul, meg a müzlit eper- vagy banánjoghurttal. Mind a kettő csudajó, de ennyi idő után úgy fest, azokat is meg lehet unni. Mondjuk a kaját nem volt nehéz. Én megértem a szakácsok jószándékát, tündéraranyos mindegyik, de hogy nem csak én gondolom úgy, hogy minden másnap "maradékot kapunk", az már sokat elmond. Ezt amúgy tényleg nem én mondtam, de a vacsira kapott krumplis-babos-káposztás egybefőttöt zöldfűszeres levesbetétkockával majszolván nem tudtam vitatkozni a megállapítással.

A hiba amúgy biztos az én készülékemben is van, nem tudom. Nagyon szeretnék hazamenni, hiányzik az otthon. Pontosabban az érzés, hogy (valahol) otthon vagyok. Hiányzik a család, a barátaim, a különböző haveri köreim, illetve egy ember, egy lány különösen. Bocsánat, pongyolán fogalmaztam: a Nő... Most már inkább úgy érzem, ha Ő itt lenne, és nem egy húszéves külföldiekkel teli koleszba, hanem Hozzá kéne esténként hazamennem, egyáltalán nem lennék ennyire elfáradva nap végére. Az utóbbi hetekben talán ezért is kicsit mélyponton voltam, és most sem vagyok túl lelkes, bevallom őszintén.

A szobatársam és köztem hat év van, nincs sok közös témánk, de igazából kb. senkivel sincs. Cimborák vannak, akikkel lehet focizni, bulizni, zenélni, "small-talking"-olni a folyosón, vagy ebéd közben amgolul, meg tudom őket mosolyogtatni a minimális dánommal, de ez kevés. Szeretem magam választékosan kifejezni, családi átok/hagyomány a szóviccgyártás, és egyéb kis improvizált humorok, ezt itt nem tudom gyakorolni, mert nem ismerem a világukat, nem ebbe (se angol, sedan) a kultúrába nőttem bele, még ha igen jól beszélem is a nyelvet. Azok a világmegváltó beszélgetések, amikbe tudok otthon keveredni a barátaimmal, na azok nincsenek. Nem tudom, mennyire érthető, de nekem ez a különbség haver és barát közt. Nálam van vonal és nehéz átlépni, de a klub nem zártkörű, és szerencsére éltek már e lehetőséggel.

Most ott tartok, hogy elkezdtem puhatolózni egyrészt a hazaúttal kapcsolatban: Tamást megkértem, hogy elsejéig nyilatkozzon, sikerült-e elég útitársat találni a projektre, hogy együtt zötyöghessünk haza a Lanciával, illetve biztonsági hálóként néztem repülőjegyet vasárnapra. Elsejéig még három nap van, utána a suli végéig még két hét, ez mindkettőnknek elég idő, hogy informáljuk az arra érdemeseket.

És ezzel eljutottam oda, amiért az egész mai (tegnapi...) bejegyzést elkezdtem írni: Jimi Hendrix 70. születésnapján vagyok itt századik napja.

Ennek örömére a poszt végére került kis Napi Lego rovatom hazai sínekre vezet. :)