"A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik."

Ez a poszt meg egy irdatlan közhellyel, de nem is ez a lényeg, mert ide kivételesen passzol. Az alábbi két kép között elrejtettem néhány különbséget. Pontosabban fogalmazva, csak egy dologban azonosak.

Poéngyilkos leszek, ez az egy az idő. 2011 októberében, amikor bizonyos külső és belső ingerek hatására, avagy testi és lelki problémák miatt úgy döntöttem, hogy az várjon új évig a fogadalmakkal, akinek két anyja van (Bélám, tudom, a te dumád, majd megegyezünk a liszenszdíjban), én bizony elkezdek futni novemberben. Egyetlen célom volt: szerettem volna képes lenni körbefutni a Margit-szigetet, megállás nélkül. Az első futást még nem rögzítettem, de négyszer kellett megálljak sétálni. 5,35 km háromnegyed óra alatt, úgy, hogy folyamatosan hagyott le simán a többi futó, én meg csak abban bíztam, hogy a tüdőm a helyén marad, mire visszaérek a bringámhoz.

Mivel heti 2 edzéssel rajtoltam, a felső kép a negyedik alkalom. Az elsőt már említettem, a másodikon nagypapatempóval (8perc/km fölött) zakatoltam körbe, sőt, 6km is ment. Emlékszem, nagyon fel voltam dobva, amikor először éreztem, hogy ki fogom bírni. Fantasztikus volt. Harmadjára Ádám barátommal mentem, legnagyobb meglepetésemre jobban bírtam, ami azért volt fura, mert ő akkor már edzett, igaz nem kardiózott. 

Tehát a fenti alkalom. Ekkor még mindig a kétmegállásos taktikán voltam, mert jobban ment, ha pihenek kicsit, és utána megpróbálom felvenni a korábbi tempót, vagy legalábbis valami ahhoz közelit. 41'30" alatt 5,5 km, egy szigetkör, hullámzó sebességgel, félig meghalással a végén, de azzal a győzedelmes érzéssel, hogy "Megcsináltam!".

Ma, cirka hatvan futással, 400 kilométerrel és közel tíz kiló mínusszal a fenti történet után, újra 41'30"-at futottam. A különbség a kettő közt ha nem is megdöbbentő, de elgondolkodtató volt számomra, persze a pozitív értelemben, természetesen. Adott idő alatt egy kilométerrel többet futottam, több szintkülönbséggel, erdőn-mezőn-városon át, és igazából el sem fáradtam, mikor visszaértem. Nem lihegtem, nem szuszogtam. Megjegyzem, nem voltam futni vagy két hete. Nyújtottam, aztán mentem zuhanyozni, mert 10 percem volt vacsoráig, és akkor a mosandóról (szennyes) még nem is beszéltem, amit szintén össze kellett szednem. (Sikerült.)

Kár, hogy este 6-ra már gyakorlatilag vaksötét van, a településen kívül semmit sem látni, pedig kíváncsi vagyok, a 10, vagy a még több kilométer vajon, de inkább futócipőben hogy menne? Apropó, cipő. Néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam, hogy mennyire szuperfantasztikus lenne, ha nem okozna literes vízhólyagot a talpamon a gyorslépő. Nos, megvan a megoldás: 3 zokni. Semmi bajom.

Világéletemben utáltam futni. Mégis, egy Cél, elkötelezettség, elszántság és kitartás mellet mostmár része lett az életemnek. Jövőre félmaraton. Minimum!

Ui.: örök elégedetlen énem költői kérdése: "És akkor hol vagyok még a maratontól, vagy az ultrafutóktól...?"

Ez az írás szóljon azokhoz, akik kedvet kaptak ehhez a Hojskole-osdihoz, vagy bárminemű külföldi szárnypróbálgatáshoz.

Fontos tudnod, hogy ha kimész egy másik országba tanulni, vagy dolgozni, Te ott külföldi leszel. Élien. Örülnek neked, de azért inkább le se szarnak. Ha a fentebb leírtakat nem fogadod meg, és szép csendben várod, hogy majd lesz valami, akkor két hét után visszasírod mindazt, ami adott esetben elkergetett a magyar ugarról, olyannyira magadra maradsz, ha nem beszéled a nyelvüket, vagy nem beszélsz egyáltalán. Mindenkivel jóban lenni nem lehet, ez tény, de hogy egy hónap után is ötven esetből negyvenkilencszer én megyek oda hozzájuk, hogy "Hey, what's up?", azért egy idő után rendesen amortizálja a lelkesedést.

Ez van. Nem fenékig tejfel azért itt sem az élet. Az eddigi bejegyzéseimben inkább arról írtam, hogy milyen extra jó itt, néha pedig arra mutattam rá, hogy mennyire más a két kultúra úgy általában. Nem győzöm most sem hangsúlyozni, hogy alapvetően fontos a pozitív hozzáállás, a nyitottság az újra, illetve hogy igenis állj be közéjük, legyél kezdeményező! Ezek mellé szeretném most emelni a türelmet és a kitartást, mert az iméntieket nem elég egyszer, vagy kétszer mutatni, hanem ilyennek kell lenni úgy általában.

Történt ugyanis, hogy ülök a folyosónk elején az egyk széken, mert jelenleg ott van csak a telóm számára is elérhető net, csetelek épp. Fero, az egyik szlovák srác pont kinézett a szobájából, beszéltünk hát kicsit a semmiről, amikor is benyitott pár lány egy új diákkal. (Ma délután érkezett 10-12 új diák, többek közt az új szobatársam, Sebastian. A szerk.) Összenéztünk, én állok fel bemutatkozni, Fero kilép a szobájából hasonló célzattal, majd az egyik lány annyit mond: "Internationaler.", majd mindahányan azzal a lendülettel tovább is mentek. Mi meg állunk Frantisekkel, hogy akkor ez most mi volt?! Kis túlzással olyan ez, mintha amolyan kötelezően elfogadott valamik lennénk, amiket nem kért senki, csak úgy itt vannak. Mint egy könyv a suliban, amit megvetetnek veled, be kell vinned az óráidra, de sosem kell használnod.

Mondom mindezt úgy, hogy itt vagyunk egy hónapja, és amúgy jól kijövünk egymással. Az efélék elviseléséhez és magunk mögött hagyásához kell a türelem. Meg a kitartás.