Dánia fölött mindig kék az ég.

Az, hogy néha a kettő között vastag, szürke felhőréteg, eső és szél is boldogan elfér, már részletkérdés. Nem történt ez másképp pénteken sem, amikor dél körül elindultunk Mandø szigetére, ami Dánia dél-nyugati partján fekszik, Fanø és Rømø szigete közt, és az ország legnagyobb természetvédelmi nemzeti parkja egyébként. A műholdas képen haloványan kivehető a betonút alatti gyalogút, amelyet a felvétel készítésekor épp eltakart a dagály, ami naponta kétszer történik itt meg, de ezt már említettem volt az előző bejegyzésben es. No, élőben valahogy így nézett ki:

Huhh, hol is kezdjem? A kérdés persze költői, nyilván a hétfővel. Legutóbbi bejegyzésem a távollét nem annyira vidám oldaláról szólt, és ez erősen kötődik a hétfőhöz is. Ezen a héten mi, külföldiek tartottuk a Morgensangokat, és ahogy lennie kell, már rögtön az első nap borulni látszott az előzetes terv a lengyel lányok betegeskedése miatt. Kis gondolkodás után aztán éltem a lehetőséggel és vállaltam az első felszólalást, nekik is szerettem volna elmondani, amit ide leírtam. Az előadás lement, elmagyaráztam nekik, hogy az igen (újra), nem (egyszerű), kor (kórus), bor (fúró), eger (küllő) és a mellem (közepes) a zárójelbe írt jelentésük ellenére bizony magyar szavak, láthatták videón a magyar feltalálók mindennapi életünket megkönnyítő találmányait, meg még pár említésre érdemes nevet. Azt sem tartottam vissza, hogy ezek a remek emberek világhírnevüket annak is köszönhetik, hogy elhagyták, vagy inkább el kellett hagyniuk Magyarországot.

A fentebbi bevezető után hoztam szóba a már említett témát, és utólag azt kell mondjam, jó döntés volt. Többen is idejöttek hozzám, hogy ebbe nem is gondoltak bele korábban, de a legjobb, hogy senki sem vette személyes sértésnek. Azóta pedig érezhetően nyitottabbak lettek, sokkal jobb most. Megérte.

Ez az írás szóljon azokhoz, akik kedvet kaptak ehhez a Hojskole-osdihoz, vagy bárminemű külföldi szárnypróbálgatáshoz.

Fontos tudnod, hogy ha kimész egy másik országba tanulni, vagy dolgozni, Te ott külföldi leszel. Élien. Örülnek neked, de azért inkább le se szarnak. Ha a fentebb leírtakat nem fogadod meg, és szép csendben várod, hogy majd lesz valami, akkor két hét után visszasírod mindazt, ami adott esetben elkergetett a magyar ugarról, olyannyira magadra maradsz, ha nem beszéled a nyelvüket, vagy nem beszélsz egyáltalán. Mindenkivel jóban lenni nem lehet, ez tény, de hogy egy hónap után is ötven esetből negyvenkilencszer én megyek oda hozzájuk, hogy "Hey, what's up?", azért egy idő után rendesen amortizálja a lelkesedést.

Ez van. Nem fenékig tejfel azért itt sem az élet. Az eddigi bejegyzéseimben inkább arról írtam, hogy milyen extra jó itt, néha pedig arra mutattam rá, hogy mennyire más a két kultúra úgy általában. Nem győzöm most sem hangsúlyozni, hogy alapvetően fontos a pozitív hozzáállás, a nyitottság az újra, illetve hogy igenis állj be közéjük, legyél kezdeményező! Ezek mellé szeretném most emelni a türelmet és a kitartást, mert az iméntieket nem elég egyszer, vagy kétszer mutatni, hanem ilyennek kell lenni úgy általában.

Történt ugyanis, hogy ülök a folyosónk elején az egyk széken, mert jelenleg ott van csak a telóm számára is elérhető net, csetelek épp. Fero, az egyik szlovák srác pont kinézett a szobájából, beszéltünk hát kicsit a semmiről, amikor is benyitott pár lány egy új diákkal. (Ma délután érkezett 10-12 új diák, többek közt az új szobatársam, Sebastian. A szerk.) Összenéztünk, én állok fel bemutatkozni, Fero kilép a szobájából hasonló célzattal, majd az egyik lány annyit mond: "Internationaler.", majd mindahányan azzal a lendülettel tovább is mentek. Mi meg állunk Frantisekkel, hogy akkor ez most mi volt?! Kis túlzással olyan ez, mintha amolyan kötelezően elfogadott valamik lennénk, amiket nem kért senki, csak úgy itt vannak. Mint egy könyv a suliban, amit megvetetnek veled, be kell vinned az óráidra, de sosem kell használnod.

Mondom mindezt úgy, hogy itt vagyunk egy hónapja, és amúgy jól kijövünk egymással. Az efélék elviseléséhez és magunk mögött hagyásához kell a türelem. Meg a kitartás.

Egy általam igen kedvelt tömegközlekedési eszközökkel foglalkozó blogon találtam az alábbi gyöngyszemet:

Ésakkor egy eszembejutott egy kis magyar valóság a hóban faroló Ikarusról, de a videót már nem találtam... De azért mennyire mulatságos lenne ugyanez a reklám otthon, ahogy az emberek egymást taposva tepernek egy Volánbuszért!