Emlékszem, milyen gyermeki hévvel írtam az első napokban hetente többször is, megpróbáltam mindent, de tényleg mindent leírni ide, hisz mégiscsak úgy kerek a dolog, hadd ismerje meg más is ezt a világot, ami annyira más, annyira pozitívabb, mint az otthoni lehangoló ingovány. Aztán persze szokásomhoz híven egyrészt elvesztem a részletekben, másrészt ennek következményeként elkezdtem csúszkálni az események elmesélésével, erre legjobb példa a stockholmi túra, bár mentségemre hozzáteszem, az egy elég gazdag anyag, volt vele dolgom bőséggel, és mire a záróakkordot megpengettem itt, már Aarhust is bejártuk odavissza. Erről jut eszembe, az egyetemi képekkel még mindig adós vagyok, na nem mintha bárki is hiányolta volna őket, de ezt betudom a facebookos párhuzamnak, miszerint ide is - oda is szimultán kerülnek fel a fotók.

Svédország feléé féélútonn...

Ahogy teltek-múltak itt a napok, kezdtem megszokni a környezetet, egyre kevesebb volt az újdonság, már kevésbé voltam aktív a többiek társaságának keresésében is. Valahogy kialakult a dolog, megszokott lett az ittlét és megtörtént az is, amit sose hittem volna: meguntam a reggelire kapott friss bucit eperlekvárostul, sajtostul, meg a müzlit eper- vagy banánjoghurttal. Mind a kettő csudajó, de ennyi idő után úgy fest, azokat is meg lehet unni. Mondjuk a kaját nem volt nehéz. Én megértem a szakácsok jószándékát, tündéraranyos mindegyik, de hogy nem csak én gondolom úgy, hogy minden másnap "maradékot kapunk", az már sokat elmond. Ezt amúgy tényleg nem én mondtam, de a vacsira kapott krumplis-babos-káposztás egybefőttöt zöldfűszeres levesbetétkockával majszolván nem tudtam vitatkozni a megállapítással.

A hiba amúgy biztos az én készülékemben is van, nem tudom. Nagyon szeretnék hazamenni, hiányzik az otthon. Pontosabban az érzés, hogy (valahol) otthon vagyok. Hiányzik a család, a barátaim, a különböző haveri köreim, illetve egy ember, egy lány különösen. Bocsánat, pongyolán fogalmaztam: a Nő... Most már inkább úgy érzem, ha Ő itt lenne, és nem egy húszéves külföldiekkel teli koleszba, hanem Hozzá kéne esténként hazamennem, egyáltalán nem lennék ennyire elfáradva nap végére. Az utóbbi hetekben talán ezért is kicsit mélyponton voltam, és most sem vagyok túl lelkes, bevallom őszintén.

A szobatársam és köztem hat év van, nincs sok közös témánk, de igazából kb. senkivel sincs. Cimborák vannak, akikkel lehet focizni, bulizni, zenélni, "small-talking"-olni a folyosón, vagy ebéd közben amgolul, meg tudom őket mosolyogtatni a minimális dánommal, de ez kevés. Szeretem magam választékosan kifejezni, családi átok/hagyomány a szóviccgyártás, és egyéb kis improvizált humorok, ezt itt nem tudom gyakorolni, mert nem ismerem a világukat, nem ebbe (se angol, sedan) a kultúrába nőttem bele, még ha igen jól beszélem is a nyelvet. Azok a világmegváltó beszélgetések, amikbe tudok otthon keveredni a barátaimmal, na azok nincsenek. Nem tudom, mennyire érthető, de nekem ez a különbség haver és barát közt. Nálam van vonal és nehéz átlépni, de a klub nem zártkörű, és szerencsére éltek már e lehetőséggel.

Most ott tartok, hogy elkezdtem puhatolózni egyrészt a hazaúttal kapcsolatban: Tamást megkértem, hogy elsejéig nyilatkozzon, sikerült-e elég útitársat találni a projektre, hogy együtt zötyöghessünk haza a Lanciával, illetve biztonsági hálóként néztem repülőjegyet vasárnapra. Elsejéig még három nap van, utána a suli végéig még két hét, ez mindkettőnknek elég idő, hogy informáljuk az arra érdemeseket.

És ezzel eljutottam oda, amiért az egész mai (tegnapi...) bejegyzést elkezdtem írni: Jimi Hendrix 70. születésnapján vagyok itt századik napja.

Ennek örömére a poszt végére került kis Napi Lego rovatom hazai sínekre vezet. :)

A tény, hogy nemrég kolomppal, karácsonyi dalokkal és kis fahéjas sütik hozzánkszórásával ébresztettek hárman, megvilágította bennem, hogy mennyire el vagyok maradva a bloggal. Pikkpakk telnek a napok, repülnek a hetek, és még nem írtam meg, hogy megjártuk Aarhust, múlt szerdán futottam 11km-t (tizet akartam, de egyszer rosszkor kanyarodtam le), most hétvégén pedig volt nagy véndiáktalálkozó, ahol megint megnyertem a limbóversenyt, ésilletve ahova Dorka is eljött, aki ha nincs itt tavasszal, akkor a blog sem lenne - többek közt. Szóval van itt hepening raklapszámra, amit megpróbálok gyorsan leírni. De inkább a képeket mutatom, mert azokból is született pár.

Utcai lépcsőkorlát. Ez épp a hostelünk szomszédja volt.

Aarhusi látogatásunk amolyan tanulmányi kirándulásnak is nevezhető. Nem a mi, inkább a többiek szempontjából, hisz amíg mi itt turistáskodtunk, addig azok a diákok, akiknek a fő tárgya a politika és az USA, ők élő egyenesben élték át az elnökválasztást az államokban, az újságírók ellátogattak Izraelbe, a dizájnerek és zenészek pedig Londonba. Mi értelemszerűen maradtunk Dániában és az ország (agglomerációjával együtt) második legnagyobb városában játszottunk ismerd meg mások hazáját mozgalmat.

A székesegyház

Borostyános házfal

A települést, ahonnan több diák is származik egyébként, szokás a "Mosolyok városának" is nevezni, gondolom ez inkább a nyárra jellemző. Én nem éreztem azt az ámulatot, amivel Aarhusról beszélnek. Jó-jó, szép-szép, dán viszonylatokban nagy is, de én nem dobtam el magam tőle. A hiba valószínűleg az én készülékemben van, de az is lehet, hogy csak azért, mert nem sikerült mindent lefotóznom.

Fixis bácsi

Az egyetemen készült képeket majd egy későbbi bejegyzésben mutatom meg, mert 8perc múlva karácsonyi reggeli, én meg még az ágyban ülök laptoppal a fejemen és mikulássapkában...

A katedrális az ország második legnagyobbja. Hátránya kemény 45 centi a leghosszabbtól...

Nem tudom, miért nem lehet átméretezni a képet kisebbre, na sebaj, nekem tetszik! :)

Tiszta ház, rendes udvar, vagy mi.

Kötelező turistakép: Az Aros. Hatalmas művészeti múzeum, tetején a szívárványpanorámával benne pedig az öt méter magas guggoló Fiúval, illetve február közepéig Munch képeivel és egy elég beteg kortárs kiállítással, a Human Echoval. Voltunk fent, körbejártuk a szívárványt, de csak este, így fotó nincs onnan, de nagyon klassz aki itt jár, ne hagyja ki!

Örök téma, remélem nem unalmas.

Örök téma 2.

A téma nem csak az utcán hever. Van, hogy vízben áll.

Na MOST kéne reggelinél lennem. Rohanok, mint mindig, szép napot!

UPDATE: Első nap szétnéztünk a forgatagban, megállapítottuk, hogy gyalog is el lehet jutni bárhova pár perc alatt. Leginkább a vasútállomás/pláza-főtér-hostel bermuda-háromszögben császkáltunk, este pedig elmentünk egy koncertre. Őszintén szólva én azt hittem, hogy beülünk valami egyetemi kocsmába egy lendületes helyi banda örömzenélésére, ehelyett a konzisok adtak három rövid koncertet kis szünetekkel köztük.

Az elsőt nevezzük experimental jazznek. A srácok feladata az volt, mint megtudtam, hogy képekhez, festményekhez kellett zenét írniuk. Ennek megfelelően a műsoridő első 15 perce konstans zajkeltés volt, olyasmi mint ami jó számok előtt szokott lenni mondjuk 10-25 másodperc. Na ezt itt kicsit elhúzták, ahogy egyik főiskolai tanárom szokta, akinek az órái első 60-70 perce a bevezető, aztán rájössz, hogy ez már az anyag. Ez is ilyesmi volt, a maradék öt percre volt valami dallam is, igaz, az én földhöz ragadt ízlésemnek eléggé disszonáns volt, de tudjuk be a művészi szabadságnak.

A második végre rockzene volt, egy errefelé igen népszerű zenekar számait játszották fiatalok. Sine szerint az énekessrác hangja egy az egyben ugyanaz, mint az eredetié. Ha ismertem volna az originál bandát, akkor lehet, hogy még tetszett is volna. Kétségtelenül ők voltak az este sztárjai.

Ha az első előadásra azt mondtam, hogy experimental jazz, akkor a harmadikra nem is tudom. Experimental Free Jazz. Dob és zongora, ami alapvetően baromi jó páros, de ÍGY nem. A pianista szegénykém dölöngélt a zongoránál lassan jobbra-balra, feje csünggött lefelé, lehet, hogy a hajával is játszott. Játéka nyomokban dallamot is tartalmazhatott. A dobos a függetlenítésben alkotott maradandót, ugyanis a zongorától 100%-ban függetlenül izgett-mozgott össze-vissza, mint akibe néha gombnyomásra áramot vezetnek, kis ritmusokat ütögetett mindenen, ami a közelben (és/vagy a dobon) volt. Szerencsére mi kartávolságon kívül ültünk. Őket tíz percig bírtuk elviselni, eddig tartott az első rész. Jellemző, hogy senki nem tudta, hogy véget ért, vagy csak szünetet tartanak. Kétségbe esett taps, mi menekültünk.

Most ebéd, folyt. köv.

Második nap egy darabig szabadidő volt, amit kajabeszerzéssel töltöttem, illetve az egyik fotósbolt kirakatának bámulásával, mert ki volt téve egymás mellé egy D800 meg a "kisöccse", egy D600, illetve egy fullos Nikkor optikasor, gyönyörűek voltak! Mellettük szinte megbújt a P7700, ami kifejezetten érdekelne, mint zsebrevágható masina. "Hogy-ha néékem sok' pénzem lesz..." (Az imént felsorolt cuccok árából egy jó állapotú használtautó és egy korrekt kislakás egyéves bérlete simán kijön. 'szér nem találtam valami olcsóbb hobbit.) A boltban egyébként ki volt még állítva a teljes micro 4/3-ados optikasor, és a Fuji legújabb X példányai. Gyönyörűek.
A nap folyamán rohangáltunk még egy sort fel és alá, rajtam a százkilós táskával, ami kifejezetten boldoggá és hátfájóssá tett nap végére.

A szívem szakadt meg...

Egykilós fagyasztott gulyás. Jaj.

Harmadnap délelőtt fotóztam végre, délután bejártuk az egyetemet. Mint mondottam volt, erről majd később. Hazafelé benéztünk még Koldingba, találkoztunk Sine bátyjával, aki először körbevezetett munkahelyén (IBC, fantasztikus!!!), majd megvacsoráztunk nála. Osztrák felesége van és egy tündéri szőke ikerpárjuk. Ha az ember el tud képzelni tökéletes életet, szerintem az övék az. Jó volt látni.

Jozef és a Koldinghuset

Mai második bejegyzésemnek csak egyik oka, hogy az előző részek (első, második, harmadik) közzététele óta már Aarhust is bejártuk, de úgy gondoltam, haladok a kronológia fonala mentén, még ha akadt is kivétel, ami erősítené a szabályt. Aggódni felesleges, ott is kattant a Nikon. :)

A másik, de sokkal fontosabb, hogy jeles nap vagyon ma! Keresztanya, ha olvasod (ha nem), Isten éltessen még nagyon sokáig! Ölellek-puszillak innen a szomszédból! :)

Hazafelé, Lundon át.


A lundi székesegyház

Míg a többiek körbegyalogolták a kisvárost, addig én leléptem tőlük, hogy találkozzak egy másik brightoni barátommal, aki német létére Svédországban tanul, de megjárta már Hong Kongot is, és jelenleg egy dél-koreai cégnél gyakornok. Ja, a kulcstartója pedig, melyet büszkén mutatott, egy kis színes Magyarország. Kicsit nemzetközi, nem? A szép napsütéses délelőttön David (merthogy így hívják) megmutatta az egyetem pár épületét, nem semmi a placc így ősszel. Hamár egyetem: a 82ezer lakosnak felét a világ százöven országából idetévedt hallgatók adják, azzel a Lundi Egyetem Svédország legnagyobb oktatási intézménye.

Lund, random HHH (helyi híres hős). Valószínűleg polgármester lehetett. Vagy tanár. Vagy pap.

Az egyetem főépülete. David egyszer látta belülről, amikor beiratkozott.

Na erre nem emlékszem, melyik karé.

Őszi színkavalkád

A végére hagytam a legtutibbat: az egyetem könyvtárát. Itt állítólag minden van. Ha nincs, akkor megszerzik. David elmondása szerint belülről már nem ennyire szép, a padlóban beépített nyomkövető van: nyikorog a padló bárhova lépsz.

Stockholm klassz és pont. Minden van, ami kell, hogy egy város igazán sokszínű és nyüzsgő legyen. A turistákkal teli belvárostól kezdve a tömött metrón át a helyiekkel töltött kávézókig, öreg és modern épületek megfelelő ritmusban elhelyezve, parkok, hidak, sík és domb. Olyasmi, mint Budapest, csak jobb.

Egyik nap körbejártam (félig) a szigetünket, ilyen vacak a kilátás onnan:

A hajó a hotelünk elől. Mögötte csupa ósdi viskó...

Évszázad?

Említettem ugye korábban, hogy a sziget nyomokban hadilétesítményeket is tartalmaz. Ezek közül pl itt egy torpedógyár portékáival.

Állítólag gyorsabb Phelpsnél.

Ágyú is akadt

Ezt látja a gyár minden nap.

Horgonyos tandem.

A két hajó a fenti képről kicsit közelebbről.

Az az utca, melynek része a háttérben narancssárgával jelölt épület, Stockholm egyik luxusutcája, ott jár a villamos is, amiből sajnos csak egy viszonylat van a városban.

Eről az utcáról van szó...

...és erről a villamosról.

Nade vissza a szigetre:

Az a jó a skandikban, hogy szeretik a régiségeket. A mégjobb, hogy szeretik őket karbantartani. A legjobb pedig, hogy meg is tehetik.

És a bejegyzés végén egy vagány szigetlakóval búcsúzom

A dicső múltat, alias szombat esti Halloween-partyt és az azt követő ébredésem most nem részletezném, van ugyanis, hogy egy kép, illetve a tény, hogy 22-23 óra közt ingyenbár volt, többet mond minden szónál. Hát tessék, ecce homo:

Témához kifestve, karácsonyi Tuborggal. Bár ez utóbbi pont nem látszik...

Már a hét közepén kitaláltam, egész pontosan a múltkori kis futásom alkalmával, hogy amint lehetőségem adódik, hosszú idő után újra megostrom a 10 kilométert. Ez az alkalom vasárnap jött el. Van is egy frankó, laminált A4-es lapnyi térkép, ami ajánl egy ekkora kört itt a környéken. Ennek kis tanulmányozás után, -hisz magammal nyilván nem viszem- vasárnap délután fél négykor lecsuktam a laptop tetejét, bekötöttem a nyúlcipőm fűzőjét és kimentem melegíteni, majd megindultam, mint Eger várának a törökök.

Igen, az ott baloldalt a 2x1 sávos bringaút az országút mellett, végig. Itt nem csak a balatoni nyaralója kertjében biciklizik az, aki a kerékpárutakat építteti. Jobbra: Látod Anya, felöltöztem! :)

Egész reggel gyönyörű napsütés volt, kellemes 10 fok körüli hőmérséklettel. Ez természetesen fél órával indulásom előttig tartott, akkor kezdtek gyűlni a felhők. Ez persze nemgond, megoldom, sőt szeretek is hűvösben futni, de azért na. Mégiscsak napsütés és mégiscsak Dániában vagyok...

Gond nélkül suhanok el a - Zaugusztus óta még mindig- műtrágya szagú földek mellett, tudom, hogy majd valamikor sokára jobbra kell fordulni. Egyszercsak fel is tűnik egy tábla, ami jelöl valami hasonlót, hogy jobbra Gammelmark 2 km, de az mintha egy házhoz vezetne. Namondom jólvan, telefonos segítséget kérek. Íme:

Ezt jó másfél percig csinálta, a kis almácska, addig volt hozzá türelmem, utána inkább eltettem, és maradt a zene, így mindketten határozottan jobban jártunk. Jó tudni, hogy a navigációra csak akkor számíthatsz, ha van mobilneted, ezt megjegyzem. Ennyit az okos-telefonról.

Akkor kezdtem egész bizonyos lenni, hogy korábbi sejtésem beigazolódott, amikor is elértem a szomszéd faluba, Sønder Hygumba. Ez a kép már visszafelé, Rødding irányába készült. Akkor fordultam vissza, amikor bemondta a kedves női hang, hogy "Disztönsz... fáááájv... ziró, ziró... killomitörssz..."  Most, hogy nézem a képet, ennyire azért nem volt még sötét, kicsit csal a fénymérő. De a kocsi jól mutat ott, nem? :)

Több okból is tudtam, hogy fogy a hátralévő táv: egyrészt persze folyamatosan tájékoztat a program, elkezdtem érezni a talpamon a vízhólyagok helyét, és igen, újra elértem a bűz-zónát. Viszont ott és akkor nem tudtam sem a szaggal, sem a leendő kellemetlen fájással foglalkozni, mert hirtelen más világba kerültem. Nem kell gondolni semmilyen illegális tudatmódosító-szerre, pusztán zenéről van szó, és a hozzá kapcsolt érzéseimről, emlékeimről.

Mióta ismerem, ezt a zenét hallva mindig egyvalaki jut eszembe. Keresztapám. Egy nagyon nagy tudású, jó humorú, de csendes, szerény ember volt, én ilyennek ismertem meg a közös 21 év alatt. Mikor futok, és ez a szám elindul, hirtelen kikapcsol minden, nem tudok az aktuális körülményekkel foglalkozni. Azzal sem, hogy fáj a talpam, azzal sem, hogy fáradt vagyok-e egyáltalán, vagy hogy büdös van, nem. Nincs semmi más. Keresztapám van, a zene, meg én. Egy nagyon fura, transz-szerű állapot, nem tudom elmagyarázni. Szomorú és mégis jó. Ahogy beúszik a gitárszóló a végén, érzem, hogy gyorsulok. Az eget nézem. Velem fut. Pedig sose láttam sportolni. A tüdeje vitte el. Vasárnap nem ketten futottunk, hanem hárman. Nagymamám is velünk volt azokban a percekben. Én így emlékeztem.