A dicső múltat, alias szombat esti Halloween-partyt és az azt követő ébredésem most nem részletezném, van ugyanis, hogy egy kép, illetve a tény, hogy 22-23 óra közt ingyenbár volt, többet mond minden szónál. Hát tessék, ecce homo:

Témához kifestve, karácsonyi Tuborggal. Bár ez utóbbi pont nem látszik...

Már a hét közepén kitaláltam, egész pontosan a múltkori kis futásom alkalmával, hogy amint lehetőségem adódik, hosszú idő után újra megostrom a 10 kilométert. Ez az alkalom vasárnap jött el. Van is egy frankó, laminált A4-es lapnyi térkép, ami ajánl egy ekkora kört itt a környéken. Ennek kis tanulmányozás után, -hisz magammal nyilván nem viszem- vasárnap délután fél négykor lecsuktam a laptop tetejét, bekötöttem a nyúlcipőm fűzőjét és kimentem melegíteni, majd megindultam, mint Eger várának a törökök.

Igen, az ott baloldalt a 2x1 sávos bringaút az országút mellett, végig. Itt nem csak a balatoni nyaralója kertjében biciklizik az, aki a kerékpárutakat építteti. Jobbra: Látod Anya, felöltöztem! :)

Egész reggel gyönyörű napsütés volt, kellemes 10 fok körüli hőmérséklettel. Ez természetesen fél órával indulásom előttig tartott, akkor kezdtek gyűlni a felhők. Ez persze nemgond, megoldom, sőt szeretek is hűvösben futni, de azért na. Mégiscsak napsütés és mégiscsak Dániában vagyok...

Gond nélkül suhanok el a - Zaugusztus óta még mindig- műtrágya szagú földek mellett, tudom, hogy majd valamikor sokára jobbra kell fordulni. Egyszercsak fel is tűnik egy tábla, ami jelöl valami hasonlót, hogy jobbra Gammelmark 2 km, de az mintha egy házhoz vezetne. Namondom jólvan, telefonos segítséget kérek. Íme:

Ezt jó másfél percig csinálta, a kis almácska, addig volt hozzá türelmem, utána inkább eltettem, és maradt a zene, így mindketten határozottan jobban jártunk. Jó tudni, hogy a navigációra csak akkor számíthatsz, ha van mobilneted, ezt megjegyzem. Ennyit az okos-telefonról.

Akkor kezdtem egész bizonyos lenni, hogy korábbi sejtésem beigazolódott, amikor is elértem a szomszéd faluba, Sønder Hygumba. Ez a kép már visszafelé, Rødding irányába készült. Akkor fordultam vissza, amikor bemondta a kedves női hang, hogy "Disztönsz... fáááájv... ziró, ziró... killomitörssz..."  Most, hogy nézem a képet, ennyire azért nem volt még sötét, kicsit csal a fénymérő. De a kocsi jól mutat ott, nem? :)

Több okból is tudtam, hogy fogy a hátralévő táv: egyrészt persze folyamatosan tájékoztat a program, elkezdtem érezni a talpamon a vízhólyagok helyét, és igen, újra elértem a bűz-zónát. Viszont ott és akkor nem tudtam sem a szaggal, sem a leendő kellemetlen fájással foglalkozni, mert hirtelen más világba kerültem. Nem kell gondolni semmilyen illegális tudatmódosító-szerre, pusztán zenéről van szó, és a hozzá kapcsolt érzéseimről, emlékeimről.

Mióta ismerem, ezt a zenét hallva mindig egyvalaki jut eszembe. Keresztapám. Egy nagyon nagy tudású, jó humorú, de csendes, szerény ember volt, én ilyennek ismertem meg a közös 21 év alatt. Mikor futok, és ez a szám elindul, hirtelen kikapcsol minden, nem tudok az aktuális körülményekkel foglalkozni. Azzal sem, hogy fáj a talpam, azzal sem, hogy fáradt vagyok-e egyáltalán, vagy hogy büdös van, nem. Nincs semmi más. Keresztapám van, a zene, meg én. Egy nagyon fura, transz-szerű állapot, nem tudom elmagyarázni. Szomorú és mégis jó. Ahogy beúszik a gitárszóló a végén, érzem, hogy gyorsulok. Az eget nézem. Velem fut. Pedig sose láttam sportolni. A tüdeje vitte el. Vasárnap nem ketten futottunk, hanem hárman. Nagymamám is velünk volt azokban a percekben. Én így emlékeztem.

"A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik."

Ez a poszt meg egy irdatlan közhellyel, de nem is ez a lényeg, mert ide kivételesen passzol. Az alábbi két kép között elrejtettem néhány különbséget. Pontosabban fogalmazva, csak egy dologban azonosak.

Poéngyilkos leszek, ez az egy az idő. 2011 októberében, amikor bizonyos külső és belső ingerek hatására, avagy testi és lelki problémák miatt úgy döntöttem, hogy az várjon új évig a fogadalmakkal, akinek két anyja van (Bélám, tudom, a te dumád, majd megegyezünk a liszenszdíjban), én bizony elkezdek futni novemberben. Egyetlen célom volt: szerettem volna képes lenni körbefutni a Margit-szigetet, megállás nélkül. Az első futást még nem rögzítettem, de négyszer kellett megálljak sétálni. 5,35 km háromnegyed óra alatt, úgy, hogy folyamatosan hagyott le simán a többi futó, én meg csak abban bíztam, hogy a tüdőm a helyén marad, mire visszaérek a bringámhoz.

Mivel heti 2 edzéssel rajtoltam, a felső kép a negyedik alkalom. Az elsőt már említettem, a másodikon nagypapatempóval (8perc/km fölött) zakatoltam körbe, sőt, 6km is ment. Emlékszem, nagyon fel voltam dobva, amikor először éreztem, hogy ki fogom bírni. Fantasztikus volt. Harmadjára Ádám barátommal mentem, legnagyobb meglepetésemre jobban bírtam, ami azért volt fura, mert ő akkor már edzett, igaz nem kardiózott. 

Tehát a fenti alkalom. Ekkor még mindig a kétmegállásos taktikán voltam, mert jobban ment, ha pihenek kicsit, és utána megpróbálom felvenni a korábbi tempót, vagy legalábbis valami ahhoz közelit. 41'30" alatt 5,5 km, egy szigetkör, hullámzó sebességgel, félig meghalással a végén, de azzal a győzedelmes érzéssel, hogy "Megcsináltam!".

Ma, cirka hatvan futással, 400 kilométerrel és közel tíz kiló mínusszal a fenti történet után, újra 41'30"-at futottam. A különbség a kettő közt ha nem is megdöbbentő, de elgondolkodtató volt számomra, persze a pozitív értelemben, természetesen. Adott idő alatt egy kilométerrel többet futottam, több szintkülönbséggel, erdőn-mezőn-városon át, és igazából el sem fáradtam, mikor visszaértem. Nem lihegtem, nem szuszogtam. Megjegyzem, nem voltam futni vagy két hete. Nyújtottam, aztán mentem zuhanyozni, mert 10 percem volt vacsoráig, és akkor a mosandóról (szennyes) még nem is beszéltem, amit szintén össze kellett szednem. (Sikerült.)

Kár, hogy este 6-ra már gyakorlatilag vaksötét van, a településen kívül semmit sem látni, pedig kíváncsi vagyok, a 10, vagy a még több kilométer vajon, de inkább futócipőben hogy menne? Apropó, cipő. Néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam, hogy mennyire szuperfantasztikus lenne, ha nem okozna literes vízhólyagot a talpamon a gyorslépő. Nos, megvan a megoldás: 3 zokni. Semmi bajom.

Világéletemben utáltam futni. Mégis, egy Cél, elkötelezettség, elszántság és kitartás mellet mostmár része lett az életemnek. Jövőre félmaraton. Minimum!

Ui.: örök elégedetlen énem költői kérdése: "És akkor hol vagyok még a maratontól, vagy az ultrafutóktól...?"