A dánok nem ünneplik december hatodikán Szent Miklós, közismertebb nevén a Mikulás eljövetelét, hozzám mégis bekukkantott az öreg. Pedig bevallom, én nem is raktam ki a cipőm az ablakba. (Remélem, otthon mindenki kapott csokit, meg érdemei szerint virgácsot!) Egy nagy boríték várt a levelesdobozban, benne egy magazin és egy rövid üzenet:

A suli mellékes bevételi forrásként rendszerint kiadja termeit különböző csoportoknak, általában nyugdíjasok, énekkarok, konferenciázók, továbbképzők és -képzendők vagy átutazók részére, akik hosszabb-rövidebb időket töltenek el nálunk. (Idővel rájöttünk, hogy ez nem csak az iskolának, hanem nekünk, diákoknak is hasznos, mert ilyenkor rendszerint a kaja is jobb, az ízek összeválogatása nem a "Na mik vannak kartávolságon belül?"-elv szerint történik.) Ezekről az összejövetelekről néha újságcikk is készül, ha az esemény megüti valamely réteg ingerküszöbét. November elején volt itt pl. egy énekkarnyi nyugdíjas, és egy annyira híres-neves karmester-tanár, hogy egy nagyon kedves újságírónő is elkísérte őket és cikket is közölt róluk az itteni Modus című, zenei magazin decemberi számában.

Ja és a fenti kép? Első lépésem a világhírnév felé: a zongorázó karmesterbácsit, illetve az éneklőket ábrázoló kép alatt a következő szöveg olvasható csupa nagybetűvel: Foto: Márton Gaál. Vagyis egy dán magazinban féloldalas fotóm jelent meg! Yeah! Mindezért ráadásul a (három kiválasztott) fotó elküldése után még egy kisebb honoráriumot is kaptam. Kár, hogy nem volt több hasonló esemény...

Gyakorolnak az örökifjak

A magazin mellett egy kedves levél is várt, melyben Kirsten, a cikk írója megköszönte a fotót és boldog karácsonyt kívánt, persze dánul, de az egészből a legjobb, hogy értettem az üzenetet! Rögtön válaszoltam is e-mailen, de bevallom, ott már gugli barátom segített a fordításban.

Csípem ezt az országot.

(De azért még Stockholm a favorit...)