Ez a hét is úgy indult, mint a többi, annyi különbséggel, hogy a vasárnapi vegetációm miatt (gyakorlatilag délután négyre sikerült egy egysejtűnél több életjelet mutatnom) sikerült 4:50-kor felébrednem, és utána csak forgolódtam az ágyban, elvégre a vekker előtt normális ember nem kel ki az ágyból, pláne nem hétfőn.

Zeneóra, ebéd, dánóra, minden a szokásos mederben ment, majd délután ötkor mentünk a konyhába sütni-főzni. Erre a hétre a tanári kar ugyanis összedobott egy búcsúprogram-sorozatot, aminek az első állomása volt, hogy minden diák a főtárgya tanáránál vacsorázik. Az én tanáraim itt laknak a suliban, így mi itt ettünk. Mi alatt a megcsappant nemzetközi brigádot értsd: a szlovákok (Bea, Jozef és Fero) meg én. A menü tortilla volt, na nem a csipsz, hanem a vékony pitatésztába random elhelyezhető paradiocsomos-darálthús, saláta, sajt, szósz és avokádókrém. Többek közt. Akárhogy is nézem, az elmúlt hónapok egyik, ha nem a legjobb vacsorája volt. Utána a "dagligstuen"-ben, azaz a nappaliban döglődtünk fél kilencig, itt van többek közt a billiárdasztal és a csocsó is, játszottunk, aztán a kandalló elé lefektetett matracokon fekve beszélgettünk kicsit, miközben Pink Floyd szólt a háttérben.

Fél tízkor volt gyülekező a főépület előtt, annyi volt az előzetes instrukció, hogy öltözzünk fel melegen. Tartottam tőle, hogy megint valami idióta játék lesz az éjszaka közepén, amiből egy kukkot nem fogok érteni. Ez a félelmem csak félig igazolódott be. Mikor összegyűlt mindenki, csak annyit kértek tőlünk a tanárok, hogy mindenki maradjon csendben, ne beszélgessünk, majd elindultunk. A suli két templom közt fekszik, mi az újabbikba mentünk, amit a helyi közösség építtetett magának a XIX. század végén, amikor e terület Németország része volt, és a régi templomban német pap szórta az áldást. (Érdekes amúgy, hogy ezt az épületet egy ideje bárki használhatja közösségi térként, szinte bármire, de az egy másik történet.) Bent az épület körbe volt rakva mécsesekkel, mikor beléptünk, Nikolai, a zenetanár zongorázott valami búsabb dallamot, majd mindenki kapott egy pauszpapír cetlit és egy tollat. Sejtelmes volt, ugyanakkor szép is. A zongora hangját nagyon szeretem, főleg, ha szépen játszanak rajta.

A következő fél-háromnegyed órában a tanárok olvastak a diákoknak verseket, vagy valamilyen prózát, nyilván a búcsúról és hogy ez az idő már csak ilyen, hogy múlik. Volt lány, aki elsírta magát közben. Nikolai még két darabot játszott, egy lassú tangót Leonard Cohentől, később pedig a grafikustanárt, a hasonló nevű Nikolajt kísérte, aki legnagyobb meglepetésemre énekelt egy dalt nekünk. Végül a cetlire kellett írnunk egy kívánságot az egyik diáktársunknak, nevek nélkül. Kifelémenet ezeket a cetliket lufira kötöttük és elindultunk a gyertyafényes templomból a suli melletti hófödte focipálya mező közepére, ahol egy öt fáklyából álló kör köré álltunk, majd ahogy Nikolaj beszélt, elengedtük a lufikat, melyeket messze vitt a szellő. Sokáig álltunk még így, többen is elérzékenyültek, nekik a mellettük álló vállveregetése vagy ölelése nyújtott vígaszt.

Sajnálom, hogy az egészből a zenén kívül semmit nem értettem.

(A szobatársamat meg egyszer belefojtom a rágójába, ha továbbra is ilyen hangosan csámcsog rajta. Fantasztikus. Metallica mellett is hallom. Szameg.)