Emlékszem, milyen gyermeki hévvel írtam az első napokban hetente többször is, megpróbáltam mindent, de tényleg mindent leírni ide, hisz mégiscsak úgy kerek a dolog, hadd ismerje meg más is ezt a világot, ami annyira más, annyira pozitívabb, mint az otthoni lehangoló ingovány. Aztán persze szokásomhoz híven egyrészt elvesztem a részletekben, másrészt ennek következményeként elkezdtem csúszkálni az események elmesélésével, erre legjobb példa a stockholmi túra, bár mentségemre hozzáteszem, az egy elég gazdag anyag, volt vele dolgom bőséggel, és mire a záróakkordot megpengettem itt, már Aarhust is bejártuk odavissza. Erről jut eszembe, az egyetemi képekkel még mindig adós vagyok, na nem mintha bárki is hiányolta volna őket, de ezt betudom a facebookos párhuzamnak, miszerint ide is - oda is szimultán kerülnek fel a fotók.

Svédország feléé féélútonn...

Ahogy teltek-múltak itt a napok, kezdtem megszokni a környezetet, egyre kevesebb volt az újdonság, már kevésbé voltam aktív a többiek társaságának keresésében is. Valahogy kialakult a dolog, megszokott lett az ittlét és megtörtént az is, amit sose hittem volna: meguntam a reggelire kapott friss bucit eperlekvárostul, sajtostul, meg a müzlit eper- vagy banánjoghurttal. Mind a kettő csudajó, de ennyi idő után úgy fest, azokat is meg lehet unni. Mondjuk a kaját nem volt nehéz. Én megértem a szakácsok jószándékát, tündéraranyos mindegyik, de hogy nem csak én gondolom úgy, hogy minden másnap "maradékot kapunk", az már sokat elmond. Ezt amúgy tényleg nem én mondtam, de a vacsira kapott krumplis-babos-káposztás egybefőttöt zöldfűszeres levesbetétkockával majszolván nem tudtam vitatkozni a megállapítással.

A hiba amúgy biztos az én készülékemben is van, nem tudom. Nagyon szeretnék hazamenni, hiányzik az otthon. Pontosabban az érzés, hogy (valahol) otthon vagyok. Hiányzik a család, a barátaim, a különböző haveri köreim, illetve egy ember, egy lány különösen. Bocsánat, pongyolán fogalmaztam: a Nő... Most már inkább úgy érzem, ha Ő itt lenne, és nem egy húszéves külföldiekkel teli koleszba, hanem Hozzá kéne esténként hazamennem, egyáltalán nem lennék ennyire elfáradva nap végére. Az utóbbi hetekben talán ezért is kicsit mélyponton voltam, és most sem vagyok túl lelkes, bevallom őszintén.

A szobatársam és köztem hat év van, nincs sok közös témánk, de igazából kb. senkivel sincs. Cimborák vannak, akikkel lehet focizni, bulizni, zenélni, "small-talking"-olni a folyosón, vagy ebéd közben amgolul, meg tudom őket mosolyogtatni a minimális dánommal, de ez kevés. Szeretem magam választékosan kifejezni, családi átok/hagyomány a szóviccgyártás, és egyéb kis improvizált humorok, ezt itt nem tudom gyakorolni, mert nem ismerem a világukat, nem ebbe (se angol, sedan) a kultúrába nőttem bele, még ha igen jól beszélem is a nyelvet. Azok a világmegváltó beszélgetések, amikbe tudok otthon keveredni a barátaimmal, na azok nincsenek. Nem tudom, mennyire érthető, de nekem ez a különbség haver és barát közt. Nálam van vonal és nehéz átlépni, de a klub nem zártkörű, és szerencsére éltek már e lehetőséggel.

Most ott tartok, hogy elkezdtem puhatolózni egyrészt a hazaúttal kapcsolatban: Tamást megkértem, hogy elsejéig nyilatkozzon, sikerült-e elég útitársat találni a projektre, hogy együtt zötyöghessünk haza a Lanciával, illetve biztonsági hálóként néztem repülőjegyet vasárnapra. Elsejéig még három nap van, utána a suli végéig még két hét, ez mindkettőnknek elég idő, hogy informáljuk az arra érdemeseket.

És ezzel eljutottam oda, amiért az egész mai (tegnapi...) bejegyzést elkezdtem írni: Jimi Hendrix 70. születésnapján vagyok itt századik napja.

Ennek örömére a poszt végére került kis Napi Lego rovatom hazai sínekre vezet. :)