Megint pár nappal öregebb lettem és bölcsebb is talán. Abból a szempontból mindenképp, hogy a szerdai szabad délutánomat úszás helyett a könyvtárban töltöm egy dán verses mesekönyv mellett és fordítok. Készültem arra az esetre is, hogy megunom, ezért van Garfieldom is természetesen. Ha a gugli-fordítónak lenne fészbúkja, barátaim közé venném. Megnéztem, van. Kellett nekem megint előbb hülyéskedni, aztán szétnézni...

Mikor azt írtam a bejegyzés elején, hogy bölcsebb is talán, akkor nem csak gyermekkorom egyik meghatározó születésnapi dalára gondoltam, hanem arra, hogy minden nap találkozom valamivel, ami azt mutatja, hogy mi magyarok sosem leszünk nyugat-európaiak sajnos. Az aktuálpolitikától most eltekintenék, elvégre az amúgyis csilléstől borul a nyakunkba, ha akarjuk, ha nem, és nem is arról van szó, hogy állandóan panaszkodunk, meg kishitűek vagyunk, hisz az előbbi általános káeurópai viselkedésforma, a második viszont jellemző a dánokra is, mint megtudtam tegnap.

Amiket itt tapasztalok, azok teljesen mások, mint egy átlagos magyar mondjuk úgy, erdei iskola lenne kisfelnőtteknek. Először is, itt a tanár és diák egyenlő, nincs az a rajtunk maradt, "ex-szovjet, de azért poroszos" magatartás, ami a hazai képzésre jellemző. Persze hozzáteszem, tisztában vagyok vele, hogy itt nem jegyre mennek a dolgok és diplomát sem osztanak, ugyanakkor nincs az az erőltetett távolságtartás sem. Sokkal emberibb a hozzáállás. Az alábbi illusztráción az iskola igazgatója ping-pongozik (bordtennis) az egyik diákkal az egyik szünetben. A játék amúgy nagyon izgalmas volt, a három mérközésből az elsőt az igazgató (Mads) nyerte, a másodikat Simon, a harmadik szett 8:6-nál félbeszakadt, mert menni kellett órára. Szerintem ezt odahaza tízből tízen végigjátszották volna 11 pontig.

Nem győzöm persze ismételni, hogy nem arról beszélek, hogy otthon ilyen írmagjában sem létezik, hanem azt, hogy nem általános. Itt viszont igen. És ha már oktatásról van szó, essék szó a ma reggeli morgensangról. Mielőtt még azt gondolnád, hogy fél órán keresztül megállás nélkül áténekeljük egymás fejét, nos, nem. Minden ilyen reggeli (utáni) összejövetelen van egy téma, amiről az épp aktuális előadó beszél, és ehhez választ egy-két dalt, amit elénekelünk. Ma pl. egyáltalán nem volt éneklés, nem tudom, miért, mert csak pár szót értettem a mondandóból. A másik érdekesség számomra az, hogy -míg otthon a popzenének nevezett langyos hígfosnak görbe tükröt mutató (és amúgy igényes zenével dolgozó) Johnny Goldot kvázi tiltólistára tették a koncertszervezők, addig- itt bátran nyúlnak a nyugati stílusokhoz is, nem csak dán dalok kerülnek terítékre. Motown stílusú zene szólt a magnóból, és feldobódott a kérdés: miez-kiez? A srácok meglepően jól körülírták, elhangzott Marvin Gaye, Stevie Wonder, Ray Charles és James Brown neve, valamint a Jackson Five is, illetve női vonalon Diana Ross és Aretha Franklin. A jelenlévő korosztály teljesen átlagos 18-23 éves fiatalokból áll.

Amire mindezzel ki akarok lyukadni, hogy talán kevesebben gondolnának az iskolákban dögunalmas időpocsékolásként az énekórákra, ha nem csak magyar népdalok és pár klasszikus hangzana el, hanem a jelenlegi tananyag egy egészséges arányt mutatna a zenetörténet fejlődésével NAPJAINKIG. Talán kevesebb Fluortomi típusú retardált gyökeret termelne ki az a szűk réteg, amely (sajnos) meghatározza a mai hazai zenei kínálatot. Amely pedig (megint sajnos) meghatározza a keresletet is, ami pediglen fordítva lenne egészséges és ésszerű.